Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Ashley1998)

Szomorú sors
Megosztás: f

Szomorú sors

Mikor megszülettem, nem láttam mást, csak sötétséget. Nem tudtam mozogni, csak alig alig. Éreztem a testvéreimet, az anyukámat. “Az otthont.
Egészséges kölyökké váltam. Tele voltam élettel, és kíváncsisággal. Felfedeztem az otthonom, ami hatalmas volt! Egész nap csak játszottunk, és nevettünk. De semmi sem tart örökké. Elvittek. Elszakítottak a családomtól. Hiába próbáltam visszamenni, és legalább utoljára hozzábújni anyához, vagy utoljára játékosan beleharapni valamelyik testvérem fülébe, nem tudtam. Könyörtelenül elvittek. Soha többé nem láttam őket. Soha... töbé...
Nem tapasztaltam addig ekkora fájdalmat. Nem akartam enni, nem akartam játszani, semmit nem akartam, csak meghalni. Úgy gondoltam,nincs már értelme az életemnek. Nem lehet szavakkal kifejezni, mennyire fájt a szívem. Minden porcikám a halált kívánta. De a fekete csuklyás alak cserben hagyott. Életben maradtam.
És szenvedtem. Az emberek, mivel nem játszottam, mint ahogy egy “normális „ kutyának kéne, egyszerűen megszabadultak tőlem. Mint egy tárgytól. Egész nap az életemért kellett volna küzdenem. De nem tettem. Hogy miért? Azt magam sem tudom. Talán nem volt elég erős az ösztönöm.
Túléltem a nyarat, és az őszt. De jött a tél. Minden egyes nap reszketve kerestem helyet, mert nem akartam fagyhalált. Viszajött a túlélési ösztönöm, így nem leltem halálom a fagyban. Minden egyes napot végig kellett szenvednem, de én bírtam. Nem adtam fel ilyen könnyen.
Minden egyes ember úgy bánt velem, mint holmi piszokkal a cipőjük talpán. Minden egyes alkalommal belém rúgtak, vagy rám sóztak egy bottal. Minden egyes kutya megugatott, és becsmérlő szavakkal elkergetett. Még a kóbor kutyák is. Pedig azt hittem, hogy mivel ők tudják, sőt érzik azt a lelki fájdalmat, amit én, talán segítenek nekem. De ez is csak hiú remény volt felőlem. Ők is belém martak, kinevettek, és elűztek. Az élelmet, amit az életemet kockáztatva szereztem meg, elvették, és kiűztek a régi pokrócokkal teli búvóhelyemről.
Az este egyre csak közeledett, az árnyékok pedig egyre csak nyúltak, és nyúltak. Majd eltűntek.
Az emberek hazatértek jó meleg lakásaikba, ahol várta őket a finom vacsorájuk, meg a szeretteik. Eszembe jutottak anyáék. A testvéreim. Régi emlékek derengettek fel borús elmémben. A sok vidám játék... A sok kacagás.
Egy könnycsepp csordult ki szememből. Ebben a sós cseppben volt minden félelmem, bánatom, és haragom. Elegem lett.
Hirtelen megfordultam, és elindultam búvóhelyem felé. Ott feküdtek, ketten. Akik elűztek az otthonomból. Elegem volt. Egy pillanat volt az egész.
Odaugrottam az egyikhez, és torkába mélyesztettem fogaim. Belemártottam őket a húsba. A skarlátvörös folyadék lecsorgott az államon, majd kis tócsába összegyűlve cseppent le a földre, hogy a porral keveredjen. Éreztem a vér sós ízét a számban, és... rájöttem mit tettem.
Elengedtem a kutyát, és rettegve néztem holttestére. Ezt én csináltam. Gyilkoltam. Megöltem egy kutyát.
A másik megrökönyödött pillantásától kísérve rohantam el onnan, miközben könnyeim szüntelenül csorogtak. Undorodtam magamtól.
Csak futottam, és futottam. Kifutottam az útra. Csak egy villanást láttam. Aztán egy csattanást. Hihetetlen fájdalom hasított minden egyes porcikámba. Éreztem, ahogy a csontjaim szétzúzódnak a kerekek alatt. De nem érdekelt. Már semmi sem érdekelt. Homályosan láttam, ahogy megáll az autó, és kiszállnak belőle. Egy sikkantás hallatszott, majd elfojtott zokogás. Négy mancsot láttam magam előtt. Beleszagoltam a levegőbe, és erőtlenül elmosolyodtam.
- Anya... - suttogtam rekedten, majd a sötétség végleg körbeölelt.

( 46 megtekintés )

Szólj hozzá:

Még nincs hozzászólás ebben a topicban.


 
  KutyaTanya  · Copyright © 2007-2021 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat