Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Juhászkutyi.)

Késik az órád
Megosztás: f

Késik az órád

Futottam. Nem tudom, hogy hova, csak annyit tudok, hogy el, messzire, távol mindentől. Éreztem, hogy ha megállnék, meghalnék. Hajtott a kíváncsiság, várt a végtelen, vezérelt a szabadság. Szabad voltam, igen, de üldöztek. Üldözött valaki. Ismerősnek bizonyult a hely, ahol szaladtam, egy város utcája volt. Egy ismerős város utcája. Egy város utcája, ahol még életemben nem jártam, mégis ismertem minden egyes zegzugát. Minden ház fala narancssárgára volt mázolva, ami első ránézésre elég szembeötlőnek bizonyult, átgondolva viszont infantilis és komikus látványt nyújtott. A kövesúton - ahol jelenpillanatban nem autók rohangáltak fel-alá, hanem én és csak egyetlen adott irányba - különféle nagyságú kátyúk foglaltak helyet, néhány repedés- és törésvonal színezte tovább a látványt. Felnézve az ég sötét, borús volt, szinte azt lehetne mondhatni, hogy egy vihar közepén voltam, csak éppen nem esett az eső, nem villámlott, nem dörgött az ég. Futás közben anyát pillantottam meg egy ház előtt állva, kezében egy tányér túrógombóc gőzölgött. Furcsálltam a látványt, de mivel éreztem, hogy meg fogok halni, odarohantam hozzá.
- Anya, üldöznek, segíts kérlek, csinálj valamit! - rángattam meg a ruháját vadan és erősen.
- Hé, ne ilyen vadan, kisfiam! Elejtem a gombócot! - hurrogott le anya és megnézte, hogy pontosan a helyén van-e minden gombóc. Ezután egy kedves mosollyal visszanézett rám. - Kérsz gombócot?
- Mi?! - néztem értetlenül a tányért felém nyújtó, kedvesen mosolygó nőre. Egyáltalán miért mondta, hogy kisfiam? A lánya vagyok. És végignézve magamat is lánynak tűnök. Időm viszont nem volt rá, hogy törjem a fejemet, inkább köszönés nélkül továbbfutottam. A karórámra néztem, ami most nem fekete volt, hanem rózsaszín. Utálom a rózsaszínt... Ez nem is az én órám. Viszont negyed kettő. Csodás.

Felébredtem. Hülye álom volt, mégis olyan, mintha megtörtént volna. A gombócot értem, tegnap az volt az ebéd, a viharos eget is, mert tegnap nagy égiháború dúlt a kisvárosunk fölött, a többi viszont homály. Főleg hogy miért volt olyan deja vu érzésem az álmomban. A karórámra néztem, ami szerencsére az enyém volt. Fekete. És tíz óra múlt két perccel.
Miután kikászálódtam az ágyból, kisétáltam és leügettem a lépcsőkön a földszintre. Anya a puha, piros színű fotelben ült, egy könyvet olvasott. Leültem a vele szemben lévő fotelbe, amint megpillantott, egy kedves köszöntés után letette az olvasmányt. Viszonoztam a köszöntést és megkértem, hogy figyeljen rám. Elmeséltem neki az álmom. Végighallgatott, érdeklődőn pislogott rám egészen a végéig. A kis részleteket kihagytam, például azt, hogy ránéztem az órámra, ami rózsaszín volt, vagy azt, hogy hogyan nézett ki az ég. Ezek nem fontosak. Csak a lényeget és csak is a lényeget mondtam. Anya a végén egy megnyugtató mosollyal pillantott rám, majd közölte, nem ismer olyan helyet, ahol narancssárga házak lennének. Felállt és bekapcsolta nekem a tévét, majd kiment a konyhába, hogy hozzon nekem a sütiből, amit ma reggel sütött. Eleinte a gondolataimba merülve hallgattam a tévét, majd mikor feleszméltem, a szemeim is befogadták a beérkező információkat. Az utcát láttam az álmomból. Ugyanazt az utcát. Narancssárgára mázolt falak, kátyús kövesút. És ami még rémisztőbb volt, hogy egy ember futott a járdán, mögötte egy rendőrrel, a háttérben visító szirénák hangját lehetett hallani. A hírbemondó hölgy szerint a rendőrök egy bankrablót üldöztek, aki megállt egy helyen, hogy élőpajzsként használjon egy nénit, aki a háza előtt kínálgatta a járókelőknek a limonádét. Amikor a rendőrök odaértek, a férfi maga elé állította a szegény nénit és a torkához tartott egy kést, majd mikor a rendőrök a kérésére, avagy parancsára letették a fegyvereket, újból futásnak eredt. Az egyik rendőr még időben fel tudta venni a fegyverét, majd rálőtt a rablóra, aki rögtön meghalt. Mint kiderült, a néni a rablónak az anyja volt, aki a fia megölése után sikítozni, zokogni kezdett, alig tudták elszakítani a holttesttől.
- Anya! - ordítottam fel riadtan, ezt már nem bírtam. Olyan abszurd, olyan hihetetlen. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Anya berohant a nappaliba, miközben ijedten nézett rám.
- Szívem, mi a baj van?! - kérdezte értetlenül. Ekkor eszméltem fel egy kicsit, rájöttem, hogy nem kéne csak így rázúdítanom mindent.
- Hát semmi, izé, csak rájöttem, hogy még csak fél tizenegy van - hebegtem remegő hangon, éreztem beszéd közben, hogy forog velem a világ. Anya egy darabig csak fagyottan nézett rám, majd fellélegezve felkacagott.
- Késik az órád! Negyed kettő!

( 70 megtekintés )

Szólj hozzá:

K. Ruby 2018. 12. 07. 14:02  
Hűha... értem. Vagyis nem értem, de mindegy. (Bár talán mégis értem... nem tudom.)
Szuper novella, imádom az ehhez hasonló elgondolkodtató történeteket. Mindenképpen öt csillag!

Itsme 2018. 11. 30. 18:23  
Juhászkutyi. Köszönöm szépen^^ Valóban ez volt a célom vele, esetleg az, hogy egyáltalán ne essen le, örülök, hogy el is értem a hatást : D

Juhászkutyi.
 
2018. 11. 30. 18:10  
Nagyon tetszett, és tudod mi ragadott meg benne a legjobban? Hogy csak második átolvasásra értettem meg igazán! Szóval reménykedem, hogy direkt ez volt a célod és ügyesen tálaltad is, nem pedig csak én vagyok ilyen síkbálna, hogy nem esett le először...:"D
Ügyes, szép megfogalmazás, pont elég információt adtál át ahhoz, hogy hagyj egy kis homályt a sztori körül, szóval engem megfogtál vele.


 
  KutyaTanya  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat