Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Stormy)

My Last Wish
Megosztás: f

My Last Wish

Ügyelve néhány dologra, meg is írtam az 1. részt. Kicsit rövidre sikeredett, de majd idővel hosszabbakat is gyártok.
Prológus



Sötétség. Gyász. Fájdalom. Csak e dolgokat érzékeltem percről percre, egyre erősebben. Olyan ismerős volt a hely, ezek az érzések… De honnan? Nem tudtam rendesen koncentrálni, menekülnöm kellett. De ki elől? Nem tudtam, csak azt, hogy meg kell tennem. Olyan gyorsan zajlott le előttem minden, szinte egy szempillantás alatt… Mégis, olyan fájdalmas volt. Kik voltak ezek a farkasok? Miért éreztem a haláluk pillanatában ilyen mélységű szomorúságot? Mi ez az egész?!
- Kesi! – ijedtemben összerezzentem.
- M-mi? – tekintettem fel bambán az előttem álló Kiirára.
- Gyanítom rosszat álmodtál. – enyhült meg tekintete, amint meglátta fáradt fejem. – Gyere, szerezzünk valami élelmet.
Meg se várta még válaszolok egyből kisietett a kicsiny odúból. Szép lassan én is feltápászkodtam, nagyot ásítottam és megráztam elaludt bundám. A nap még alig volt fent, de nekünk még ez is késő volt. Biztos vagyok benne, hogy reggeli után tovább is állunk, hiszen tényleg sokat időztünk.
- Szóval, mit is álmodtál? – szegezte rám szúrós tekintetét Kiira, mikor már élelem után kutatunk.
- Nem is emlékszem pontosan… olyan homályos minden. – tekintettem előre.
- Hmm… az utóbbi pár napban elég gyakran álmodsz ilyen jellegűeket. Úgy nyüszítettél, mint egy újszülött kölyök. – kacagott fel halkan.
Egy mosollyal értékeltem pimasz megjegyzését, majd ismét előre szegeztem fejem, és gondolataimba mélyedtem. Ugyan nem emlékeztem rendesen az álmomra, mégis aggasztott valami. Hiszen Kiira szerint nem először történik ez, sőt, sorozatban minden éjjel. Talán valamit jelenthet… de mit? Tényleg nem emlékeztem, csak egy dologra… A hatalmas gyászra. Ennyi maradt meg minden reggelre, aztán napközben szépen el is tűnt, de akkor is furcsa volt. Reméltem, hogy csak bebeszélem magamnak és semmi jelentősége nincsen, persze nem tudtam ebben teljes mértékben hinni, hiába próbáltam.
- Hé, várj. Érzek valamit. – torpantam meg.
- Hát kölyök, a te orrod még mindig jobb, mint az enyém. – mondta. – Na és, mit érzel?
Nem tudtam pontosan mi lehet ez. Nem jött olyan messziről, de közelről se… Mintha egyszerre több szag keveredett volna. Olyan volt, mint…
- Fussunk… - nyögtem ki le sokkolva.
- Mi?
- GYERÜNK! – löktem meg enyhén, majd futásnak eredtünk.
Szaporán szedtük lábainkat, hátra se pillantva. Ez volt az ára annak, hogy nem léptünk le előbb. Farkasok voltak, idegen farkasok, és biztosan nem nézték jó szemmel a jelenlétünket. Ez nem játék volt, itt az életünk volt a tét. Ezek a falkák bármire képesek a terület szerzés érdekében, és nem ússzuk meg egy enyhe fültépéssel.
- Hogy kerültek ide ilyen gyorsan? – kérdezte Kiira zihálva.
- Fogalmam sincs… - lihegtem. – De most nem ez a legfontosabb… Le kell őket ráznunk.
- De merre menjünk? – a nőstény kétségbeesett hangja engem is megrémített.
Minél előbb kiutat kellett találnunk ebből a szorult helyzetből. Nem futhatunk örökké, úgyis utolérnek. Másrészt Kiira már nem bírja annyira a tempót, mint hajdan. Öreg és könnyű célpont, viszont nem hagyhatom magára. Aggódva tekintettem körbe rohanás közbe, de a mellettünk elsuhanó fákon kívül mást nem láttam. Egyre jobban fáradtam, és Kiira is lemaradt, de nem adhattuk fel.
- Gyerünk Kiira! – néztem hátra. – Csak még egy kicsit!
A nőstény zilált tekintettel nézett rám. Láttam, hogy alig bírja, és ez még kétségbeejtőbb volt. Féltem, hogy talán elesik és akkor ott vége mindennek. Nem akartam elveszíteni.
- Kiira… hallok egy folyót! – szegeztem tekintetem ismét hátra. – Ha azt elérjük talán… lerázhatjuk őket.
- Kesi… - nyögte. – Ez kész… életveszély…
- Ez az utolsó esélyünk. – néztem rá. – Minden rendbe lesz!
Kiira nem válaszolt, csak összeszorította fogait és utolsó erejéből is, de felzárkózott hozzám. Lassacskán elértük a folyó egyik partját, és lihegve torpantunk meg pár másodpercre.
- Biztos… ezt kell tennünk. – nézett a hömpölygő folyóra.
- Muszáj. – fordultam hátra, ahol megpillantottam néhány alakot rohanni. – Gyerünk!
Kiira aggódva rám, majd a közeledő alakokra nézett, és könnyes, fáradt szemekkel a folyóba vetette magát. Mély levegőt vettem és én is követtem.

Ennyi lett volna. Kritikát még mindig szívesen fogadok... sőt, szeretnék hallani, hogy a későbbiekben kitudjam javítani a hibákat.
Köszönöm, hogy elolvastad

( 38 megtekintés )

Szólj hozzá:

Bacardi 2018. 11. 26. 18:25  
Igen, még gyakorlom, hogy hogyan lassítsam a történet menetét. Illetve köszönöm szépen, hogy felhívtad erre a figyelmem. Ügyelek majd rá

AliNati2 2018. 11. 26. 17:24  
Kicsit nekem gyors bevezetés, szívesen olvastam volna még egy kicsit arról, hogy milyenek is ők. Persze ettől még lehet, hogy később fogom megérteni az egészet
Annyit tudnék mondani, hogy párbeszédnél nem használunk pontot. Tehát “- Muszáj - fordultam hátra...
Folytasd, engem érdekelne ;)


 
  KutyaTanya  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat