Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Ashley1998)

Egy sugár a nap szeméből (2.)
Megosztás: f

Egy sugár a nap szeméből (2.)

 - Csak azt ne mondd, hogy rendőrség feladata lenne! Persze, leadták a híradóban, kétszer is! És a rendőrség? Anya, ne nevettess! Azok nem csinálnak semmit. Csak ülnek, és várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Nem is nyomoznak igazából, de mert ők a zsaruk, mindenki ezt hiszi róluk! – Lynn döbbent arccal fogadta lánya dühös ordibálását. Szinte még sohasem látta ilyen mérgesnek a lányt, és ennek hangot is akart adni, amikor már ajtó csattant is, és Christin elhagyta a lakást. Meggyötörten nézett utána, de a lány már nem jött vissza, helyette Phoebe Bowmanhez igyekezett, hogy mindent kiderítsen eltűnt húga egészségügyi állapotáról.

Christin feldúltan rótta az utat, és fel sem tűnt neki, hogy néhány perc alatt számos métert is megtett a lakásuktól. Egy kicsit megállt, hogy kifújja magát. A térdére támaszkodva zihált, közben az agyát teljes mértékben elárasztották az ellenérvek a pszichológus meglátogatásával kapcsolatban. Mrs. Bowman valószínűleg egy pillanat alatt kizavarja majd őt a rendelőjéből, ha megtudja, mit akar. A lánynak azonban esze ágában sem volt visszafordulnia. Nem fűlött a foga hozzá, hogy szégyenszemre visszakullogjon a házukba, ezzel pedig az anyjának igazat adjon. Ahhoz túl sokat kiabált vele. Kifújta benntartott levegőt, és immár normális sebességgel, eltökélten folytatta az utat.

Nem sokkal később el is érte azt a bizonyos épületet, ami a dilidoki rendelőjét rejtette. Nagy levegőt vett, és megnyomta a kapura szerelt csengőt. A bejárati ajtó szinte azonnal kitárult, és egy kerekarcú hölgyemény lépett ki rajta, hogy mielőbb beengedje a jövevényt. Első ránézésre egy kicsit csalódott volt; talán nem az érkezett, akit várt. Fekete pulóverét betűrve hordta szintén sötét árnyalatú feszes farmernadrágjába. Mindehhez társult egy sebtében felkapott vajszínű bakancs. A nő szemét márkás szemüveg keretezte. Arcán hívogató, kedves mosoly terült el, bár látszott, hogy nem teljesen őszinte.

Mrs. Bowman barátságosan beinvitálta őt téglaberakású házába, amit Christin nem utasított el, s mitöbb, még örült is neki, hogy nem kell térden állva könyörögnie. Christin illetlenül csak lerúgta a bakancsát, amit Phoebe nem nézett egészen jó szemmel, úgyhogy inkább zavartan egymás mellé igazította őket.

Mrs. Bowman néma csendben fürkészte Christin arcát, ruházatát, még a haját is. A lány kelletlenül tűrte a némaságba burkolózó asszonyt, kivárta, amíg az megszólalt.

- A titkárnőm, Mary nem említett új pácienst. Miben segíthetek? – tudakolta. A barátságos mosolya egy kicsit összébb húzódott, most már inkább csak egy kíváncsi grimasz volt a helyén. Christinnek egy pillanatig inába szállt a bátorsága és az őt idehozó elszántsága, de azért kihúzva magát felelt a feltett kérdésre:

- Nos, igen… vagyis nem, mert nem vagyok beteg, csak… - értetlenül nézett maga elé, nem akart a nő kétkedő szemeibe nézni. Teljesen összezavarodott, arra számított, hogy ő kezdi majd el a beszélgetést, nem pedig kap egy kérdést, amire nyomban felelnie is kell. Azonban mikor kicsit összeszedte magát és a gondolatait, a kék íriszekbe fúrta a tekintetét és újra megszólalt. – Tehát. Loreleine Hugh-ról lenne szó. Gondolom, ismeri. – Bólintás. – Remek. Mint már értesülhetett róla, a húgom eltűnt, egyik napról a másikra. Azt remélem, illetve abban bízom, hogy magának többet beszél a zavaros dolgairól, mint nekünk. A családjának – hadarta. A végén lévő „család” szót kissé megnyomta, hogy a nő számára is teljesen világossá váljon, nem egy idegen kér tőle segítséget, hanem a lány egyik közeli rokona.

Mrs. Bowman töprengve nézett rá, el sem tudta hinni, hogy ez a lány ennyire nincs képben a dolgokkal, a törvénnyel, a szabályokkal. Végül, mintha az előbb leírtakkal neki sem lenne tudomása, pajkosan elmosolyodott.

- Nos, Miss. Hugh, az igazság az, hogy számítottam az érkezésére, és bár a titoktartási törvény köti a kezem, szívesen segédkezem Lori megtalálásában.

- A kishúgának egyszerűen annyi a gondja, hogy élénk a fantáziája. A szökéséről… Illetve, bocsánat, az eltűnéséről nem tudok, és nem is tudhatok sokkal többet, mint te. De annyit azért elmondok, mert lehet, hogy ez segítségedre lesz, hogy Lori minden egyes beszélgetés alkalmával úgy beszélt, mintha ő Ré, a Napisten lenne. Engem is mindig bolondnak hívott, ha azt mertem mondani neki, hogy egy kicsit hagyja ezt abba, ne higgyen badarságokat… Szerettem azt a kislányt, nagyon sajnálom, hogy eltűnt. 

Christin valóban ilyesfajta válaszra számított, mégis meglepődött egy kicsit a nő bátorságán. Phoebe szinte kérés nélkül teljesítette a kérését, pedig szigorú szabályok tiltották neki, mégis bőszen eljárt a szája.

Az arca sugárzott a boldogságtól; egyrészt azért, mert viszonylag könnyen hozzájuthatott egy fontos információhoz, ami akár még sokat is lendíthet a nyomozáson, másrészt pedig, mert Mrs. Bowman nem kizavarta a rendelőjéből, hanem a segítő jobbot nyújtott neki.

- Huh, öhm… Nagyon köszönöm a gyors segítségét, igazán hálás vagyok magának. Tudom, hogy nem szabadna, de… Van még esetleg valami, amit eddig nem említett? – kérdezte félve. Már cseppet sem volt benne biztos, hogy a nő még mindig képes lenne beszélni neki, de a lehető legnagyobb meglepetést okozva Christinnek, Phoebe elmosolyodva bólintott.

- Nos, jól van… Hmm, lássuk csak… Ja, igen, már meg is van! Lori még talán a második találkozásunkkor, megemlítette a legelső ilyen álmát. Illetve a vágyait. Az álomban Rével beszélt, állítólag egy verőfényes, nyári napon, az egyik londoni park egy nagyobb füves placcán. Pontosan én sem tudom, miről folyt az eszmecsere, de Lori, amire emlékezett, legalábbis remélem, mindent elmondott nekem.  - Egy furcsa, fehér csuklyás alak jelent meg neki, amint épp vadvirágokat szagolgatott. Ez az illető nagyon furcsán járt, mintha nem is lábai lennének, hanem valamilyen más… Egy különös mozgásszerv. Lori kíváncsi volt, ezért tett egy bátortalan lépést az újonnan érkező felé, az pedig gyors mozgásba lendült, és pillanatok alatt a kislány előtt termett. Lehúzta a piszkos fehér színű kapucnit a fejéről, ami… Nos nem emberi volt, hanem egy sasé.

- Lorinak eztán egy kicsit ködössé vált a dolog, össze-vissza makogott, nem nagyon tudott többet elmondani. Majd a másél óra vége felé, mikor már a cipőjét húzta, hirtelen eszébe jutott még valami, és gyorsan leült, majd mesélni kezdte. Éppen ott ült, ahol most te – mosolygott meghatott-kedvesen. Egy kicsit töprengett, majd végül folytatta a beszámolót. Christin úgy gondolta, hogy ennyi új infó után egész éjszaka kutatni fog mások után, akik esetleg hasonló különös tünetektől szenvednek, és, hogy velük történt-e velük valami furcsa mostanában; mint az eltűnés, szökés, öngyilkossági kísérlet…

- Szóval megígérte a lánynak, hogy egyik éjjel egy napsugara eljön érte éjfélkor, és a mennyei paradicsomba viszi őt, hogy ott végre jusson neki az égi jóból is, ne csak a földiből, az élete pedig attól a naptól fogva legyen boldog és teljes. Ő majd vigyázza egész hátralévő életét, nyugtalan álmát, összes éjszakáját. Azután felébredt. Igen, azt hiszem, ennyi lenne. Remélem, tudtam neked valamit segíteni, és hamar meglesz a kis Lori. Most pedig kérlek, távozz, mert fél négyre jön egy depresszióban szenvedő beteg, és nem szeretném, hogy találkozz vele… Igazán nyomasztó alak – nevetett fel jóízűen.

Christin csak udvariasan mosolygott, de közben lázasan járt az agya. Loreleine-nek sürgős segítségre van szüksége, amit rögtön tervezgetni kell, mielőtt túl késő lenne. Ugyan, hisz Lori csak bujkál valahol… Biztos nem egy ókori egyiptomi napisten ragadta el őt tőlünk, gondolta magában. Legalábbis ő hitte, hogy magában.

- Mondd csak, biztos vagy te ebben? – mosolygott negédesen. Christin összerezzent; elbambult. Nagy nehezen eljutott a tudatáig, hogy nem is olyan rég kitessékelték a lakásból, mert indulnia kellene. Seperc alatt felpattant és sűrű hálálkodások, és bocsánatkérések közepette elrohant felvenni fekete bakancsát. Phoebe egy kicsit lemaradva ugyan, de utána jött, és barátságosan kikísérte őt a kapuig.

- Remélem, szerencsével jársz, Christin Hugh. Ne feledd: a testvéredet senki sem veheti el tőled, amíg abba bele nem törődsz. Üdvözlöm Lynnt! – kiabálva kalimpált utána, de Christin már a városi könyvtár felé nyargalt, óriási sebességgel. A legközelebbi gépforrás ott volt, úgyhogy amint egyre többet gondolt Mrs. Bowman utolsó szavaira, annál jobban sprintelt.

A belváros annyira hemzsegett a kerékpározóktól, hogy muszáj volt egy kicsit lassítania, majd a könyvtár előtt teljesen megállt. Már egyre csak zihált, de tele energiával felbaktatott a hosszúra nyúlt márványlépcsőn, és betolta a magas tölgyfa-ajtót. A könyvtár néma csendbe volt burkolózva, még egy légy zümmögése is hangos zajnak hatott volna. Szuszogva elindult az épület másik sarkában lévő gépekhez. Minden egyes lépését négyszeresen hallotta a síri csönd teljes melankóliájába. Ahogyan haladt a számítógépek felé, egyre hihetetlenebb ötletnek tartotta ezt az egész nyomozósdit és egyre csak letörtebb lett.

Keservesen leült az egyik géphez és gépelni kezdte a fontos kulcsszavakat: “Ré – álom – gyerekek – felnőttek – sas fej – gyerekrablás. „ A keresésnek egyetlen egy eredménye volt: Mit tegyek, ha elrabolt a Napisten? Christin kissé furcsállta, hogy az illető egyes szám egyes személyben jegyzi fel, de azért derűlátó kíváncsisággal rákattintott. Mosolya egyből lelohadt, boldog arckifejezése eltűnt. Christint azon nyomban hatalmába kerítette a tehetetlenség, a pánik, az aggódás, a düh és a szomorúság gyilkos ötöse. A feljegyzésben ugyanis ennyi állt: “Próbálkoznod is felesleges, úgysem találsz rám.

(Folytatást a kommentben találod! :3)

( 70 megtekintés )

Szólj hozzá:

Mayline 2018. 04. 11. 20:57  
Teljes letargiában hagyta el a könyvtárat és kullogott hazafelé. Lorin kívül tényleg mással is megtörtént ez? Esetleg valaki csak jó viccnek tartotta, hogy ennyire kétségbe ejt egy ezt a témát komolyan vevő embert? Ki lehet ekkora tahó, kérdezte magában szomorúan. Most érezte csak igazán, milyen egy igazi családtagot elveszteni.

A remény egy kicsinyke lángja még megőrizte a hitét: gyorsan hazament, meg sem szólalt, egészen az esti órákig. Szülei hívására nem felelt, a szobájába zárkózva lázasan törte a fejét, végiggondolta Mrs. Bowman teljes beszámolóját, és minden lehetséges eshetőséget számba vett. Amiket a könyvekben olvasott: „Ré egy nagyszerű istenség volt, sok ifjú gyermeket megmentett sanyarú sorsától és égi palotájába vitte őket…”, „Fehér alapon fekete mintás, sast formáló fej, égszínkék kampócsőr”… Az elszomorító helyzet az volt, hogy, Phoebe Bowman minden egyes szava megegyezett a könyvtári könyvek lényeges információjával.

Christin arcán legördült az első könnycsepp. Ahogyan gondolkodott, egyre több dolog keresztezte egymást, és minden egybe vágott. Azt sem tudta eldönteni, hogy dühös legyen-e vagy szomorú. Mert egyszerre érezte mindkettőt, és minden nyomasztó érzése jogosnak is hatott. Christin keserves zokogásban tört ki, és felhúzott térdeit átölelve könnyezte össze nadrágját. Mert akkor már ő is tudta, hogy Loreleine nem mondott butaságot. Csak az ember nem képes idegen dolgokat könnyen feldolgozni, a paranormális dolgok történését sok idő, mire megemésztik, hogy valóban igaz, amit a szemükkel láttak.

Christinnek azonban nem volt szüksége a szemére ahhoz, hogy lássa, ami körülötte történik. Ugyanis a kishúgát egy napsugár ragadta el Réhez, az ókori egyiptomi napistenhez, hogy ő kiteljesítse Lori életútját. Tehát valóban igaz. Egy sugár volt az. Egy sugár a nap szeméből.


/Íme, itt lenne a befejezés, remélem elnyerte a tetszéseteket! :3/


 
  KutyaTanya  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat