Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Ashley1998)

Egy sugár a nap szeméből (1.)
Megosztás: f

Egy sugár a nap szeméből (1.)


- Figyelj, Lori… Inkább menj aludni, jó? – mosolygott rá kedvesen nővére. A kislány szomorúan ágyba bújt és a párnára hajtotta fejét.

- De hiszel nekem, ugye? – Álmosan belesóhajtott a mondatba. Christin egy pillanatig habozott, de azért bólintott.

- Aludj jól. – Nem is sejtette, hogy utoljára kívánt neki jó éjszakát. Christin halkan becsukta az ajtót és hátat fordított annak. A szüleik már régen aludtak, hajnali három óra volt. A kis Lori megint felriadt egy rossz álmból, ami megint csak ugyanarról szólt. A Napistenről. Christin eldöntötte, hogy holnap beszélni fog a szüleivel Loriról. Ugyanis ezek szerint a pszichológus nem végez elég alapos munkát a kislánnyal. Loreleine még mindig azt hiszi, hogy Ré őt választotta utódjául. Már csak azt kellene kitalálni, pontosan miért. Christin elég időt töltött kishúgával ahhoz, hogy megállapíthassa; Lori már megint csak képzeleg. A kislány hónapok óta győzködi a szüleit és a nővérét az igazáról („Anya, én vagyok Ré leszármazottja! ”). A pszichológusát bolondnak tartja, ami már régen rossz egy pácienstől. Bár Mrs. Bowman megértő és az egyik legjobb orvos a környéken, a kislány fantáziáját nem tudja tompítani, vagy legalábbis kordában tartani.

Christin feleszmélt bambulásából és elindult vissza a szobájába, hogy – újra – lefeküdjön aludni, immár az éjszaka közepén.

Az ágy korán reggel kidobta őt, nem tudott tovább aludni. Még magának sem merte bevallani, de rossz előérzete volt az aznappal kapcsolatban. Azonban ezt egyszerűen betudta annak, hogy több tárgyból is dolgozatot ír. Stresszel vegyített iskolaundorral készült el az iskolába, majd csakhamar el is indult. Az otthonmaradtak csupán akkor kezdtek ébredezni, illetve Lynn akkor nyitotta ki mélybarna szemeit, mikor idősebb lánya becsukta maga mögött a bejárati ajtót. A családtól megszokott lassúsággal vette fel köntösét és battyogott le a konyhába reggelit csinálni. Nem is gondolta volna, hogy micsoda baj fog következni, nagyjából fél óra múlva.

Miután Lynn elkészítette a takaros kis palacsintákat, kikészítette a hozáávalókatt és a szószokat, felment, hogy felkeltse kislányát és békésen szunyókáló férjét. Először Lori szobája felé vette az irányt, majd gyanútlanul átlépte annak küszöbét. A következő pillanatban furcsállva vissza is csukta a fehérre mázolt ajtót, mert a kislány nem volt a szobában. Lynn bár nem látta őt sehol a reggel folyamán, átment a szomszédos helyiségbe, ahol nagy meglepetésére a férje már ébren volt. Így csak kedvesen szólt neki, hogy kész a reggeli.
  Lement az emeletről és szólongatni kezdte Loreleine-t. Mivel válasz nem érkezett, a kislány keresésére indult, de nem találta sehol. A nőn kezdett elhatalmasodni a pánik, mikor a férje megszólította őt, hogy pontosan miért ilyen gondterhelt.

- Lori eltűnt… Nem találom sehol, azt sem tudom, hol keressem. Egyszerűen nyoma veszett. Istenem, hol lehet? – sopánkodott. – Egyél nyugodtan, mindjárt indulnod kell.

A kis Lori még akkor sem volt meg, mikor délután háromkor Christin hazaérkezett. Lynn kisírt szemekkel és vörösre fújt orral várta őt a nappaliban, hogy elmondhassa neki az aznap történteket. Christin nagyon megrémült édesanyja látványától, alig kapott levegőt a döbbenettől, amíg kérdezgette, hogy pontosan miért is sírt egész álló nap. Lynn nagy levegőt vett, és néhány sírással megszakítva, elmesélte a délelőtti eseményeket. Christin lesokkolva fogadta a kishúga eltűnését, a könnyei azonnal eleredtek, és patakokban folytak le az arcán. Az agyában sorra mentek a kislánnyal együtt töltött idő emlékei; a vidámpark, az ovis ballagás, amikor először mondogatta ezt a napistenes marhaságot… Most mindegy egyes kis emlékkép elúszott, és Christin előtt lepergett a húga egész élete.

Együttérzően megfogta anyja kezét, aki felváltva törölgette pirosra fújt orrát és a sírástól felpuffadt szemeit.

- De hiszen… Még az éjszaka beszéltem vele… Biztos, hogy eltűnt? – Az esze valahol az éjszakai beszélgetés környékén vándorolt, és minden erejét összeszedve próbálta felidézni az azután történteket. Bánatára hamar aludni tért, ahogy – legalábbis ő így tudta – Lori is. Na de akkor hol az istenben van? Hogy ment ki? Segített neki valaki? Christin agyában ezernyi ötlet felötlött, mégis annyira össze volt zavarodva, hogy belefájdult a feje.

- Miről beszélgettetek? – kapott az alkalmon Lynn.

- Áhh, csak egy újabb rossz álom. Csak megnyugtattam. – Christin nem nagyon akarta hinni, hogy ez jelen esetben lényeges, hiszen az utóbbi két hónapban a kislánynak szinte folytonosan lidérces álmai voltak. – Na, jó, ne haragudj, de… Most el kell mennem. Ki kell szellőztetnem a fejem. Ez most így túl sok. Velem jöhetsz, ha szeretnél – állt fel lassan és megfontoltan. Lynn csak a fejét rázta, és rázkódó vállal a konyhába ment.

Christin kirohant az előszobába, onnan pedig ki az utcára, még a cipőfűzőjét sem kötötte be. Hirtelen mérhetetlen düh fogta el, mert valami – vagy valaki – elragadta tőle a kistestvérét, amit egyszerűen nem tudott feldolgozni. Gyorsan lépkedett előre, cipőtalpa alatt szinte megremegett a forgalmas londoni út menti járda. Egy határozott mozdulattal letörülte a kósza könnycseppeket, amik sorban folydogáltak le szép arcán.

Már egészen közelről látta a Regent’s Park bejáratát, amit nemsokára át is lépett. Valamilyen csoda folytán egy kicsit jobban érezte magát az arcát hirtelen megcsapó friss levegőtől. A fák kellemes árnyékot biztosítottak a parknak – bár, amúgy sem volt olyan verőfényes napsütés. Christin maga mögött hagyta a szmogos londoni utcákat, és elindult a kavicsos úton.

Christin szeretett ide járni, egészen hetedikes kora óta ide menekült, akár valami az iskolával kapcsolatban, akár a magánéletében stresszelte valami. Így hát nem is volt kérdés, hogy megint idejött, amikor kiderült a kishúga eltűnése – ez pedig egy nagyon nagy kő volt a szívén. Bár Lorival gyakran halálra idegesítették egymást, nagyon hiányzott neki, hogy az alacsony lány mindig megölelje őt, amikor délután hazaér. Szaporán törölgette könnyáztatta szemeit és arcát, de ez a monoton mozdulat ezesetben teljesen felesleges volt – pár másodpercen belül úgyis újra lecsorogtak a könnyei. Az igazság az volt, hogy borzasztó pocsékul érezte magát.

Arra gondolt, vajon Loreleine-nek eszébe jutott már az esti beszélgetésük? Jól van? Életben van-e még egyáltalán? Az utolsó gondolatot már nem merte jobban fejtegetni, mert félt, hogy mentem sírógörcsöt kap fűzfák mentén gyalogolva. Christinnek egyre több filozofikus kérdése támadt a halállal és az élettel kapcsolatban, úgyhogy inkább megpróbálta sürgősen kiüríteni az agyát és tiszta fejjel gondolkodni. Felmerült benne, hogy talán Lori elszökött. Vagy eltévedt valahol, és nem talál haza… De akkor miért nem kér segítséget az egyik járókelőtől? És egyáltalán miért ment el hazulról? Akármennyire is próbálkozott, a furcsa és egyre hihetetlenebb ötletek megszállták az egész fejét, és megállíthatatlanul ostromolták.

A magasan nyújtózó fák fölött egyre inkább sűrűsödtek a fekete viharfelhők. Londoniként néha igazán eszembe juthatna az esős időjárás, morgolódott magában. Akaratlanul is egyre többször pillantott fel a szürke égboltra, és rossz szájízzel realizálta, hogy nála a parkban sétálások közbeni eleredő eső sosem hoz szerencsét. Bár most javarészt azzal bíztatta magát, hogy ettől nagyobb balszerencse úgysem fogja érni. Amint ez átfutott az agyán, máris ugyanolyan rosszul érezte magát, mint a véletlenszerű gondolatelterelés előtt. Keservesen leroskadt egy padra és a lelógó fűzfák ágait nézegette. Az agya máris átállt „gyászoló” üzemmódra, és megállíthatatlanul gyötörték a megbotránkoztató gondolatok. Fájdalmasan szomorú és mélyről fakadó sóhaj hagyta el a száját.
- Istenem, Loreleine... Hol lehetsz?

                                          *

„Közel két hét telt el Loreleine Hugh eltűnése óta, a rendőrség nagy erőkkel keresi a londoni kislányt” - mondta teljesen merev és érzelemmentes arccal a kamerába egy középkorú nő. A híradó összesen ennyit említett Christin kishúgáról, többet nem.

  A Hugh családban otthon melankolikus hangulat uralkodott, nem telt el úgy nap, hogy valamelyik hálószobából ne szűrődött volna ki sírás zaja. Christin azonban nem volt tétlen; szinte egész napokat töltött el nyomok után kutatva. Már járt a könyvtárban, hogy nézegessen könyveket, pedig még saját maga sem tudta, hogy pontosan mit is keres. Viszont minden igyekezete ellenére sem sikerült többet kiderítenie. Az egyik hétvégén azonban eldöntötte, hogy beszélni fog Lori pszichológusával.

- Hidd el, hogy ez a legjobb megoldás! Most már tényleg nem tudok mást tenni! – fakadt ki az édesanyjának.
Ő csak rosszalló pillantásokkal illette.  - Ez nem a te dolgod! Nem neked kell kideríteni a Lorival történteket. Az a rendő-

( 29 megtekintés )

Szólj hozzá:

Még nincs hozzászólás ebben a topicban.


 
  KutyaTanya  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat