Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Ashley1998)

Inherent
Megosztás: f

Inherent

 Némaság és sötét. Igen ez jellemezte a környezetet, ami magába foglalt az egyetlen kis motelszobai ablakot, ahonnan az utcára szűrődött a fény. Minden egybe olvadt, elnyelte a tájat. Tökéletes nyugalom övezett mindent. Hideg volt, már lassan télbe torkollottak a színes hónapok. A fekete végtelenség és az ablak fényei mellett egy cigaretta vörösen, tűzként izzó parazsa szédítette a színtelen éjszakát. Egy idegen dőlt a ház falának, a férfi csendben fújta ki a szürke füstöt, melyet alig világított meg valami, így szinte egybeolvadt ez is a zúgó csenddel. Az illetőt ez zavarta, mivel a függése ettől a dologtól, főleg abból fakadt, hogy elbűvölte a füst kavalkád, a lassú, édes tánc. Más volt ez a dolog, mint amiben élt, mintha ez lett volna az egyetlen nyugalom a hatalmas világban számára. Az ismeretlen ellökte magát a derűsebb fényviszonyokban, kék színű vakolattól és nesztelen indult el a fenyvesek felél, közben figyelte a ködöt mely a zöld óriások lábánál tanyázott. Ahogy elindult arra, végig a motel falának vonalában maradva, egy újabb ablak fénye gyúlt fel és így ráesett a férfi arcára. Elemelte szájától a csikket és hunyorogva nézett be a szobába. Arca megviseltnek tűnt, az évek játszották vele ezt a játékot, minden esztendő újabb nyomot hagyott rajta, öregedett ez nem volt vitás, de hisz mindenki így volt ezzel. Kisebb szakállat is növesztett, de ez már talán csak lustaságból volt, mint takarás gyanánt. Világos barna szemei, mintha felvillantak volna arra, ahogy feltűnt egy alak az ablak fényében. Kemény munkával hátra zselézett, hullámos haja, valahogy megkoronázta azt a dolgot, ami kiült az egész lényére, jelleme meghatározó dolga. A férfi elnyomta a cigarettát és nyugodtan indult meg a bejárat felé. Megigazította a kopott bőrkabátját és az egyik szoba ajtaja előtt ismét a falnak támaszkodott. Úgy tűnt nem siet, nem idegeskedik, pedig irgalmatlan türelmetlenség égett benne, szétfeszítette a tüdejét, mint a táncos füst. Az ajtó nyikorogva nyílt, mintha figyelmeztetné a mellette várakozót, ki is készül kilépni azon az ajtón. Egy magas, fekete hajzatú, öltönyös férfi bakancsa koppant a padló csempéin. Öregebb volt, mint a másik, borostás arca több itt töltött idő jelét viselte magán. Mikor kilépett a meleg fényű szobából sötét szemeiben semmi meglepettség nem hagyta nyomát, úgy tűnt nem izgatja a másik ember. Megtorpant előtt. Fekete vászonkabátjának lebbenése is tekintélyre parancsolta az embereket, ő más volt, mint egy nagyhatalmú ember, bár nem kevés hatalma volt ez igaz, de mégis több volt ő egy aljas, pénzhajhász embernél. Ő nem ember volt. A félelmem volt a kezei közt, irányította ezt az elképzelhetetlen tekintéllyel bíró fogalmat, érzést, ő megszelídítette, a kutyája lett. Az ember ajkai megremegtek, rajta is átfutott, minden idegszálát felborzolták, itt volt a félelem patrónusa.

- Dommiel – ahogy ezt kimondta a hideg is kirázta.

- Derringe – vigyorodott el a démon, ő már mindennel tisztában volt, a félelem szemein keresztül látta az egész világot. Mámorító volt és végtelen, más. Mint egy cigaretta, ezerszínű füsttel.

                                                    ***

Hideg volt a hatalmas teremben. A színes üvegablakok olyan mennyországi tisztaságot kölcsönöztek a jeges márvány elemeknek, mintha mindent éles vonalakkal rajzoltak volna körbe. Tisztaság, talán ez volt, amivel jellemezhette az atya a fehér kis templomát. Hideg, mint a fehér hó, de tiszta, mint a hegyi forrás, mintha Isten ettől még közelebb lett volna. Azokon a napokon csend volt, a gyülekezet tagjai nem voltak sehol, a mesés kis templom zárva volt és minden nesz visszaverődött a falakról, melyeket aztán a tulajdon papja hallott csak vissza. Ez az ember pedig éppen összepakolt, elhagyni készült az ő szent rejtekét, menedékét. Hátára vette a bőrtáskát és átsétált a padok közt, mindegyiket megérintette, ahogy elhaladt mellettük, jéghidegek voltak és némák mégis, minta suttogtak volna a színes üvegnek, de ez már csak az atya reménye volt arra, hogy üzennek az úrnak a nevében. Mélyet szippantott a tiszta levegőből, és kilépett az ajtón. A Szent Szenne templom bezárta fehér kapuit a büszke város lakói előtt. Bármennyire is fájt ez az atyának, így kellett, hogy legyen. Nem volt már pénz, hogy fenntartsák és, ami még nehezebb volt, hogy ez nem igazán izgatta az itt élőket. A feketeruhás lelépett az utolsó fokról is és nagyot sóhajtott. Valami lezárult, de nem volt vége a világnak tovább kellett mennie, most egy másik állam várt szolgálataira.

- Csak nem költözik atyám? – érdeklődött egy idegen, a pap megállt és visszafordult, hogy felnézzen a férfire, aki a márvány lépcsőn állt.

- Sajnos de, így van – kék szemeit az atya végigvezette az idegenen, nem ismerte, még sosem látta itt. Mit kereshet?

- Oh, milyen udvariatlan is vagyok! – Nyújtott kezet a magas férfi. – Charles Derringe – mutatkozott be.

- Dante Morrow – rázott kezet az ismeretlennel.

- A vörös pap... hallottam már magáról Dante – vett elő egy csikket a Derringe és meggyújtotta, miközben végignézett a fiatal atya kócos, vörös haján, borostáján, fekete öltözékén, majd elidőzött a táskájából kilógó feltekert papírlapokon. Charles olyannak érezte ezt az embert, mintha még csak gyerek lenne, mivel bizonyos értelemben az is volt. Nem tudott semmit, mégis megtartotta. Charles óvatosan megrázta a fejét és el is mosolyodott.

- Igen? Mit hallott rólam? – érdeklődött az atya. A másik férfi lejjebb lépett egy fokkal és felnézett az égre, hogy arra fújja a füstöt. Aznap tiszta és békés volt az azúr boltozat.

- Tudom mi az ott magánál drága atyám... Nem tud semmit, de még is beleüti az orrát - mondta csendesen, de egy kis félelemkeltés is benne volt ebben a mondatban.

- Maga talán tudja? – háborodott fel Dante atya is, de nem lépett el a férfi mellől, aki még mindig az eget pásztázta.

- Én sokkal többet tudok erről a világról, mint azt valaha is képzelte volna – nevetett halványan Charles. A pap erősen szorított rá a táska pántjára és hol a férfire, hol a megsárgult papírokra nézett.

- Mit akar? – kérdezte a vörös hajú.

- Először meg akartalak ölni, de aztán történt valami. Szóval meggondoltam magam – most már ránézett az illetőre, aki kissé meglepődött, talán meg is ijedt. Pedig a Derringenek nem is fordult meg a fejében, hogy megöl egy papot.

- És akkor? – úgy kérdezte ezt, mint egy gyerek. Charles talán nem is tévedett annyit.

- Még hasznodat vehetem Dante atya – vonta meg a vállát és beletúrt hátrafésült, már válláig érő, világosbarna hajába. Charles Derringenek volt egy terve, ami most lassan kezdett összeállni és ezúttal nem csak a makacs, eszelős fejében.

( 76 megtekintés )

Szólj hozzá:

Mincsi22 2018. 01. 13. 12:59  
Köszönöm, hogy felhívtad ezekre a figyelmem.

Dark Light 2018. 01. 13. 9:38  
Nagyon tetszik, ahogyan fogalmazol, de ha majdnem minden sorban van egy helytelenül leírt szó, az sokat ront a teljes szövegen.
A párbeszédek közé nem kell ekkora hely, ez is rémesen zavaró. Én néhány helyen hiányoltam, illetve túl soknak láttam a vesszőket. Utóbbit úgy értem, hogy volt, ahová én már pontot tettem volna vessző helyett.
Legközelebb figyelj oda a külalakra!


 
  KutyaTanya  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat